Jump to content

Emberek vagyunk, szülők vagyunk, hibázhatunk

2017. 06. 22. 19:00

"Máshogy fogom csinálni!" Legalábbis egészen addig ezt hajtogatjuk, amíg szembe nem találkozunk saját gyermekünk akaratával. Az, amit azelőtt vallottunk, másodpercek alatt felülírhatják új nevelési célzatú gondolatok és cselekedetek.

Mert bizony emberek vagyunk, gyarlók, és még akkor is képesek vagyunk hibázni, ha nem akarunk. Mert minden szülő jót szeretne gyermekének, de ki mit hozott otthonról, és milyen közegben nőtt fel, az is hat a későbbi szülői szerepének kimenetelére. Vagy pont azt folytatja, amit otthonról hozott, vagy merőben más látásmódot választ. Az biztos, hogy a gyermekét szerető felnőttek nem akarnak ártani kicsinyeiknek.

A szülők szerepe tele van buktatókkal, kihívásokkal. Ha bele is láttunk már egy-egy gyermekes család életébe, akkor is csak morzsákat kaptunk abból. Az igazi móka akkor kezdődik, amikor már mi magunk is szülővé válunk. Rádöbbenünk, hogy mennyire más a valóság és a képzetek amelyet az anyaságról és a szülői szerepről gondoltunk.

Az anya és az apa személye kihatással van a gyermek személyiségfejlődésére, hiszen a mintát jelentjük számukra. Nem kell a legjobb barátjuk lenni gyermekeiknek, ahogy főnökükké sem szabad válni. Fontos azonban, hogy szülőként legyen tekintélyünk, erre szükségük van a gyerekeknek. A tekintély ebben a szülő és gyermeke közötti kapcsolatban nem azt jelenti, hogy állandóan csillapítja a gyermek akaratát méghozzá elnyomással. A szülő tekintélyével tudja mozgósítani gyermekében azt az erőt és energiát, amely benne szunnyad, amelyet felszínre szeretne hozni.

Csak az tud hiteles példakép lenni gyermeke számára, aki maga is fejlődik, változik. Ahhoz, hogy gyermekeinkből kihozzuk a legjobbat azt is jelenti, hogy nekünk is változnunk kell. Bizonyos helyzetekben fel kell mérni, hogy mi miért történik. Lehat arra a szülőnek rosszul és helyesen reagálni. Ha nem jól zajlott le a nevelés, abból a szülőnek le kell vonnia a következtetést, hogy következő alkalommal már a helyes megoldást válassza. A szülő szerepében is folytonos önnevelés érvényesül. Legalábbis így kellene lennie, hiszen nem anyaként és apaként születünk meg, tanulni kell ezt a szerepet is.

Meg kell látnunk gyermekeinkben a jót is és nem csak a rosszat. Lehet egy gyerkőc túl szeleburdi, túl eleven, túl csendes, de még kiforratlan kis lények, akik sokat fognak változni életük során mire felfedezik saját személyiségüket és annak megfelelően kiteljesednek. Addig azonban vezetnünk kell őket, de nem állandó babusgatással, és nem is katonatiszt módjára. Sokkal könnyebb az élet akkor, ha a gyerekek szófogadók, azonban ehhez az szükséges, hogy ne csak a rosszat emlegessük és javítsuk gyermekeink életében, hanem találjuk meg a jót bennük és azt fokozzuk. Ehhez az szükséges, hogy a szülő keresse azt, ha gyerkőce valami jót tesz. Napi szintre lebontva több dicséretet kellene minden lurkónak kapnia, mint bírálatot, az vinné előre. A fegyelmezés lényegében ugyanoda érkezik be az agyba, mint az, amikor fizikailag bántalmaznak valakit. Ezért mérsékelni kell a fegyelmezések számát és koncentráljunk a jóra, dicsérjük az erőfeszítést.

A szülőknek nem mindig kell gyermekeik kedvét keresni. Ha egy kicsit unatkozik, még nem dől össze a világ. Meg kell tanulniuk, hogy nem mindig úgy zajlik az élet, ahogy az ember szeretné.

(Forrás: marmalade.hu | bbc.com, hartschools.net, finch.com.au/képek)